Egy nagyszerű könyvben arról olvasok most, hogy mennyi minden múlik a vezetőn a döntési helyzetekben. Hogy nem minden a vezetési stílus, amit anno Kurt Lewin nagyszerűen lemodellezett az autokrata-demokrata-laissez faire kategóriákkal. Ő akkor három különálló kategóriaként tekintette mindhármat, s bár adva volt a keveredés -a mixed solution-ök- lehetősége, ezeket már nem tudta nagyon hatékonyan kutatni.
Szociálpszichológia kurzuson előszeretettel nézegettem ugyanezt az elképzelést Mérei tolmácsolásában: nagyon durva tud lenni, ahogy az óvodás korosztály szinte ugyanazokat hozta teljesítményhelyzetben. Az engedékeny vezető fejére lehet nőni, adott feladatot nem megcsinálni és generally jól érezni magunkat vs. nagyon is meg vagy be lehet szorulni egy határozott, erőskezű és különbségeket nem toleráló vezető mögé. (Ami meg ugye a kisangyalként-motollaként dolgozással hatalmas teljesítményt tud felmutatni.)
A legszimpatikusabb a talán mindenki nézőpontját is figyelembe vevő, de ugyanakkor legidőigényesebb út: ez a demokratikus, ám van az a helyzet, amikor mégsem ezt választjuk. Szituatív vezetési stílusról beszélnek a modernebb vezetéselméletek: kell tudnunk mérlegelni és váltogatni, hogy melyik helyzetben milyen stratégiát alkalmazunk vagy fogadunk el a vezetőtől. Ha az idő szorít, akkor gyorsan, azonnal, egyedül döntünk, ami nem mindig bizonyul jónak, hiszen nem lehet minden véleményt egyszerre figyelembe venni. Ugyanakkor a tervezhető váltásoknál a hosszabb információgyűjtés és felkészülés elkerüli az infóhiányos helyzeteket.
Rugalmasság tehát, kontextus-figyelés: engedjük meg ezt magunknak és a másiknak is!
Utolsó kommentek