Ma az egyik kliensemmel azon tűnődtünk, hogy miért is ragaszkodunk ahhoz az illúzióhoz, hogy csak érzésekkel jó szeretni a másikat. És érzésből is csak a katartikus, mindent elsöprő cunamikkal ér szeretni.
Miért ehhez ragaszkodunk és miért érezzük magunkat furcsán, amikor bár megtesszük a másikért a fontosat, a jót, de az érzéseink hiányoznak? Miért érezzük magunkat üresnek és szív-nélkülinek? Illetve tovább is megyek: miért szorongunk, ha nem tudom varázsütésre, mindig és ugrásra készen produkálni az adekvát érzéseket?
Befolyásolni és hangolni lehet őket, de parancsszóra kényszeríteni nem, ez a jó hír.

Eszembe is jutott az ülésen egy példa: mostanában jön a Mikulás. Milyen is lehet ilyenkor annak, akinek ez kőkemény meló, aki egész nap ajándékokat pakol, megölel és meghallgat háromszáz ezer gyereket, aki kedves, mosolygós... Igen, azt hiszem, mikulás-jelmezben is könnyen el lehet fáradni. De közvetíteni a szerepet, a személyiségem (ha tetszik, mikulásságom) ideáját és vízióját nagyon fontos. És ezt kifáradtan is érzi a többi ember rajtam, nincs ezzel semmi baj, főleg ha ebben meg tudom nyugtatni magam: nem, tényleg nem az én hibám, ha adott pillanatban nem jelenik meg nálam varázsütésre a szeretet, a csodálat, a kíváncsiság, akármi.
Tehát szeretek, de nem élem át/meg a nagy érzelmi flow-t. Nem ölelem keblemre az embereket, nincs katarzis, hanem csak a fáradtság, az üresség van, na meg a vágyott érzéseim hiánya. Ez az, ami meló: meló mikulásként jelen lenni és mégis adni az öleléseimet, -miközben a kicsiknek mennyire sokat jelent ez a szerep, hányan hisznek a mikiben és készülnek a Nagy Találkozásra-, és ebben nyugodt maradhatok, nem szorongok, nem aggodalmaskodok. Döntés kérdése ez, meg önismereté: felismerem-e hogy adott helyzetben mit (vagy mit nem) érzek, és el tudom ezt fogadni, el tudom ezt engedni, hadd menjen.

fotó: Marcus Spiske (pexels)