Azért szeretem a munkám, mert a mindennapok elől nem bújhatok el akkor sem, amikor vackolnék egyre befele, amikor senki más nem érdekelne, csak a saját magam bajai. (Merthogy ilyen időszaka is van a pszichológusok többségének...) Szóval nem hátrálhatok meg, az aktuális hírek mindig beszüremlenek a világsajtóból, néha hallom, hogy milyen sorozatokat lehetne követni vagy hogy éppen milyen trendi új fitnesz és tornamódszerek léptek a porondra. Néha pedig én lepem meg a hozzám fordulót egy-egy váratlan képpel, kérdéssel, ötlettel vagy metaforával. Utóbbira akar lenni szemléletes példa ez a poszt.

Mindig biztosítja a terápiás helyzet az ud-to-date pozíciót, és ezalatt nem a burokbazártság vagy elmaradottság illik a szakemberre mint jelző, hanem az, hogy egy testből nehezen tudsz egynél többet megélni. Varázsos ez, sok ember irigyli is, hallom mindig: "hát te mennyit is tanulhatsz a másik ember  döntéseiből", és ennek igazat is adok, mert sokszor van olyan érzésem, hogy több életet végigkövettem és követek most is, mint ahol én egyébként magánemberként egy másik hivatással tartanék. Amikor viszont a klienseim felé tudok ezekből a sűrítményekből felvillantani valamit, amikor az eddig vázoltak visszafele sülnek el, az is nagyon élményszerű tud ám lenni! És mondom is rá gyorsan a példát.
Saját magát mindig nagyon összeszedettnek és korrektnek mutató kliensemmel, aki nagyon nehezen tud nemet mondani a feléje érkező kérésekre, a stressz kezeléséről beszélgetünk. Szeret mindig kedves lenni embertársaihoz, ritkán fogalmaz meg kérést és kritikát hozzájuk ill. velük szemben. Mik az ő bevált stratégiái, hova teszi az őt érő feszültséget? Hogyan csinálja ezt a párja? Hogyan észleli a férj a kliens állapotjelzéseit? Ezek mind lényegtelennek tűnő adalékok, ám mégis megvilágítják a kliens választásait, megoldási sémáit a terheltebb helyzetekben. Villámcsapásként jut eszembe a dialogizálás közben HULK története, s azonnal meg is elevenítem a terápiás térben, hátha segíthet ez az erős kulturális kód önmagához kapcsolnia pár új felismerést. 

stressz DIYlélektan képregény inspiráció terápiás


Vajon kliensem tudna-e a maga hétköznapjaiban néha Hulk-ká (vagy hozzá hasonló démonfigurává, nagybetűs Rosszá) válni? Mi történne akkor, ha nem csak gyűjtögetné magában a feszültséget, hanem adna kifelé egy/több utat neki... Mi történne ebben az esetben a környezetével? Félnének tőle? Húú, ezt már végiggondolni és elképzelni is nagy munka, ám a képregény és annak mostani filmes adaptációi kiválóan illusztrálják a folyamatot, a feszültség és stressz áramlásának lehetőségeit. Szembesülni a magunkban folyamatosan jelen levő vagy hirtelen megszülető pusztító erőkkel: igen, ilyenkor kell a kontroll, hogy ne engedjük kiszabadulni, de vajon számolunk-e azzal, hogy ez a játszma még hányszor ismételhető?
(...)
Jungiánus kollégák emlegetik sokszor az énben egyszerre lakó többféle arcot/szereptípust/hangulatot, ez a Hulk-metafora pedig lehetővé teszi az énben egyszerre működő tendenciákról való gondolkodást, az önmagunkról való gondolkodás és tudatosság gyakorlását, itt éppen a stresszkezeléssel kapcsolatban. Lehet-e őket közelebb tartani egymáshoz úgy, hogy megmaradjon az eredeti funkció is, ez itt a nagy kérdés.
Meg az, hogy ha úgy adódik, tudom magam Pusztítóként (Hulk-ként) is elfogadni. Hogy számítok arra: vissza fogok rendeződni az elfogadható, civil állapotba, ahol egyébként kutatóként, tudósként vagyok jelen. Ha kell, megállítom a 4-6-os villamost puszta kézzel is, de a következő pillanatban már újra ember vagyok, aki megy a dolgára.